Szavak nélkül

 Néha azt gondolom, sok vagyok másnak. Nem akarok sok lenni. De nem szándékozom elnézést kérni, azért, aki vagyok. Az akarok lenni mindenki mellett, aki alapból vagyok, habár tudom, ez lehetetlen. Nem akarok álarcot hordani, nem is tudok hosszú távon. Mégis "kell" valamelyest, ha nem szeretném, hogy haragudjanak rám. Nem vághatom minden olyan embereknek az arcába a véleményemet, akikkel problémám van, hogy milyenek ők valójában. 

Mégis: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat" (József Attila) 

_______________

HÁLA - Úgy várom, hogy az ezt kifejező ajándékom odaadhassam annak a két embernek, akik iránt most a családomon kívül a legnagyobb hálát érzem a szívemben. Hogy azt, amit eddig 100%-osan beleadtam a barátságaimba és nem kaptam vissza, azt most tőlük visszakapom. Annyi embernek adtam és adok mind a mai napig és csak a töredékét kaptam vissza. Annyi embert "tartottam", amikor baj volt és örültem, amikor sikert ért el. Én meg néha, amikor azt érzem darabjaimra hullok és a férjemen kívül mással is szeretném a problémáimat megbeszélni, akkor nincs/nem volt ott SENKI. Csak óvatosan remélem, hogy ez idővel másként lesz. 

Mi segít a darabok összerakásában? A lélekemelő programok, pillanatok. A természet, a túrázás, a kulturális programok. Amikor az ember úgy érzi, hogy a legkevésbé van erre szüksége, akkor van csak igazán. Utólag döbbenek rá mindig. 

Történt a napokban, hogy épp Kornélt altattam, de még nem mutatkozott álmosnak. Ilyenkor ülünk a kiságya melletti heverőn, hagyom, hogy csendben matasson, picikét még ellegyen egy-egy apró játékkal. Én ilyenkor nem piszkálom, csendben ülök mellette, örömmel figyelem őt vagy éppen rendezem az egész napi gondolataimat, átgondolom az előttem állóakat, elmélkedem.

Így esett, hogy miközben töprengtem, elkezdtek csorogni a könnyeim. Vegyes érzésekkel telt meg a szívem, egyszerre voltam szomorú és hálával telten boldog is. Ekkor született meg a bejegyzés elején olvasható pár sor is. Nehéz túllendülni azon, hogy ne legyél sok senkinek, nehéz megbirkózni azon, hogy annyi csalódás és bánat után, "jó" legyél valakinek még. Hogy úgy őszintén, szívből szeressenek, ne csak egy álca legyen. Hogy ha megosztod a legféltettebb titkaid, elújságolsz valamit, ne csak azt lásd vagy érezd, hogy ez a másik felet nem érdekli. Hogy őszinte támogatást és elfogadást kapj. Mert erre vágyom. S már nem elégszem meg kevesebbel, valamint TUDOM, hogy mire van szükségem. Nem kérek elnézést, azért, mert tisztában vagyok ezzel. Nem kérek elnézést azért, mert lehet, ez valakinek magas elvárás. Nem kérek elnézést azért, mert én nekem ez az elvárás és ebbe bizonyos emberek nem férnek bele. Nyersen hangzik, de gondolkodjanak el rajta, hogy talán lehet, hogy annak, aki szerintük megbántotta, lehet, hogy mégis igaza van? De elgondolkodsz rajta te magad is, hogy igenis érsz annyit, hogy jobbat kapj. Igen, lehet, hogy bántó voltam, de igazam volt? Nekem is változni kell? Persze, minden ilyen változtat. Lehet, hogy én is hibás voltam, hisz minden történés két emberen áll. De amikor már kevésbé tudsz pozitív irányba változtatni, mert a másik nem áll rá, elengeded. 

Egyik késő este hazafele tartottam egy lélekemelő hangversenyről, mikor a rádióban Tóth Vera egyik dalát játszották. Nem különösebben követem a munkásságát, de ez a dal az egyik kedvencemmé vált az évek során, és kivétel nélkül MINDIG jókor talál rám. Íme egy részlet belőle: 

"Óriás-súly a bánat,
elnyűtt nagykabát.
Rám nőtt. Lassan bőrömmé vált.

Fakó szürkére színez,
még jól sem áll.
Eddig hordtam, mégis jó lesz
eldobni már.

Sorsunk mikor elhagy
mint hűtlen jó barát,
csak állunk, s csodát várunk,
míg nem pörget tovább.

Aztán mégis újraindul
és új tüzet szít.
S egyszer újból velünk fordul
és égig repít!

Van tovább!
Vidd világ elsírt, régi könnyeim!
Ha ragyog a szívem, elmúlik a sötétség.
Van miért, van kiért vívnom őrült harcaim!
És mindig is így lesz, bárhol jár a sorskerék."