Szombat délelőttök

 10:47, szombat. A lakás frissen kitakarítva, felmosva, felporszívózva. A pogácsa sül a sütőben a vendégséghez, és amíg várom, hogy felszáradjon a padló, egy bögre kávéval a kezemben kitekintgetek a kanapén ülve a napsütötte ablakon. 

Jó itt. Csend, nyugalom, némi vidéki hangulat, de mégis itt a város. A város, amelyben az emberek fejt vesztve rohannak, ahol elmennek egymás mellett, nem gondolván a másikra. Mindig jó hazaérni ebből a zsongásból és lenyugodni. Jó érezni, hogy itt biztonságban lehetek, olyan szomszédokkal és egyben barátokkal körülvéve, akikkel kimondva-kimondatlanul figyelünk és vigyázunk egymásra. 

Most érzem igazán a helyemen magamat. Minden nap boldogsággal tölt el, hogy itt lehetek a házban, hogy megadatik ez nekem, hogy olyan környezetben lehetek, ami mindig is az álmom volt és amiben eddig is részem volt és felnőttem. 

7 éves koromtól, majdnem 20 éven át éltem Budapest egyik kertvárosi kerületében a szüleimmel. Minden pillanatát élveztem. Nem számított, hogy többet kellett utazzak az iskolába, majd onnan haza, mert a nyugalmas, csendes környezetért megérte. Megérte azt a támogató közeget kapni, a szomszédok személyében, akikhez mindig fordulhattunk, ha bármi bajunk, problémánk volt és az érzet, hogy bármikor átmehettünk egymáshoz 1-1 jó szóra, egy kávéra, italra, hogy megoszthattuk a boldogságunkat, sikerünket, hogy a szemük előtt nőttem fel, mindennél többet ért. A mai napig jóban vagyunk és amíg el nem készült a jelenlegi otthonunk, a szüleim és a mellettük lévő albérletnek köszönhetően újra szomszédok lettünk, kicsit több, mint 1,5 évig. Habár egy idegtépő időszak volt, egyúttal a lehető legjobb helyen "vészeltük" át, a legtámogatóbb és segítőbb helyen. 

A napokban a Facebookon jött fel emlékként, hogy 10 évvel ezelőtt költöztem el a szüleimtől a saját lakásomba Zuglóba. Imádtam ott élni, imádtam, hogy egy nagyon világos, hatalmas konyhai, alkotói teret kaptam, ahol igazán kibontakozhattam. S azokban a napokban kezdtem el a könyvesboltban is dolgozni és ismertem meg olyan embereket, akikkel mai napig tartó barátságokat szereztem. 

Ott is jó szomszédság fogadott, egy szűk lakóközösség, ahol szintúgy vigyáztunk és figyeltünk egymásra, bár ennyire szoros viszony azért nem alakult ki, de nagyon kedves emlékekkel, jó szívvel búcsúztam el mindenkitől. És azért ez is nagy szó, mert azt gondolom, hogy pesti viszonylatban mérve, ez nem szokás már, hogy az ember szól a közvetlen közelében lakóknak, hogy "Sziasztok, elköltözünk, ide és oda megyünk." S kivétel nélkül mindenki sajnálta, hogy elmegyünk. Én meg azt sajnáltam picit, hogy tulajdonképpen nem válogathatja meg az ember azt, hogy kinek adja el a lakást. Szerettem volna, ha olyas valaki lett volna, aki ugyanolyan szívvel-lélekkel használja a tágas konyhát és alkot benne továbbra is, mint ahogy én tettem. De az élet nem kívánságműsor, nem csinálhatok egy lakáseladási castingot. Túl szép is lenne. Örültem, hogy sikerült eladni, de szomorú látni, amikor néhanapján arra visz az utam, hogy a redőnyök állandóan le vannak húzva, életnek és mozgásnak nincs nyoma. 

Szóval itt vagyok 10 évvel később. Szintén egy kertvárosi kerület, csend és nyugalom. S a kör úgy érzem bezárult. Mert megkaptam azt az érzést, amit a szüleimmel való együttéléskor. A szomszédokból barátokká válást, a támogatást, az egymáshoz bármikor fordulhatóságot, a biztonságot. Hogy a kisfiamat láthatják felnőni és talán neki majd egy ugyanilyen élménye lesz felnőttként, mint amilyen nekem volt a szüleimmel. Hogy a mi kedves szomszédaink és egyben barátaink láthatják őt felnőni, és bátran fordulhat hozzájuk bármivel. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ekkora szerencsénk lesz és a sorskerék erre fordul. 

És búcsúzóul egy ideillő vers:

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.