Az elmúlt időszak

 Annyi minden történt 2 év távlatában. Annyi mindenről kellene beszélnünk. Mert amilyen gyors körülöttünk a világ, olyan gyorsan történt minden számomra jelentős is. Persze ugyanolyan gyorsan is múlt el, aminek el kellett múlnia és szó szerint növekedett az, aminek arra volt szüksége. 

Az eltelt időszak alatt olyan dolgok jöttek az életemben, mely másoknak sokkal több idő elteltével, vagy akár soha nem következik be. A dicsekvés nem az én asztalom, így a nagy nyilvánosság nem is tud mindenről. 

A kisfiam megszületését az apró lábacskáival tudattuk a közösségi médiában, de ennél többet nem is mutatunk belőle, a jövőben sem szándékozzuk ezt másképp alakítani. Épp elég kurta-furcsa világot élünk, addig, amíg ő nem akar szerepelni a nagyobb nyilvánosság előtt, mi nem tesszük ki annak. 

Szóval Kornélkánk bőven a pocakomban volt még, amikor úgy döntöttünk, hogy zuglói kislakásunkat egy másikra cserélnénk és egy kertes házba költöznénk. Megvalósult a terv, és bár nem akarok részletekbe bocsátkozni, maradjunk annyiban, hogy talán felcsillant a fény az alagút végén és sok hónapnyi várakozás, bosszúság, tehetetlenség után talán hamarosan elfoglalhatjuk azt az otthont, amiről álmodtunk. Amit a saját képünkre alakítgattunk, amire jóleső érzéssel gondolok egy-egy nehezebb nap után, hogy habár annyit bosszankodtunk, mégiscsak a mi ízlésünket tükrözi. Hálával tölt el, hogy ez megadatik. 

Apropó hála! Mindig is volt egy idealizált képem arról, hogy ha majd a sors úgy rendeli, hogy zöldövezetes, pici kertes helyre költözünk, akkor nagyon édes szomszédaink lesznek, amolyan  Született feleségek-beli Lila Akác köz hangulat, csak mondjuk az ármánykodást, drámákat és egyéb furcsaságokat kihagyjuk a képből. Még a kezdetek kezdetén pár szomszéddal sikerült is felvennem a kapcsolatot, aztán kialakult egy közös csoport, ahol ügyes-bajos dolgainkat vitathatjuk meg az ingatlannal kapcsolatban. 

Az most részletkérdés, hogy - szolidan mondva - , voltak feszült helyzetek, de végeredményben elmondhatom, hogy a legnagyobb HÁLÁT és SZERETETET érzem, mióta 1-2 szomszédot megismertem ezáltal, mert szavakba nem önthető az a segítőkészség, empatikusság, elfogadás, amit a fent említett emberektől kaptam. Az a furcsa, de kellemes érzés, hogy napok alatt egymásra hangolódtok, kapcsolódtok egymással, bármiben segítséget és támogatását tudtok a másiknak nyújtani, fantasztikus! 

Alig várom a teraszon üldögélős jó időt, a közös kávézásokat, evéseket, hajnalokig tartó beszélgetéseket, közös főzéseket, vagy egész egyszerűen csak azt, hogy ha elfogy a konyhánkból a liszt-cukor-só, akkor átszaladok és kérek, na meg persze, hogy az elkészült étket megoszthassam. 

Hiszem azt, hogy amit adunk a világnak, azt kapjuk vissza. Sajnos nálam ez sok esetben nem annyira valósult meg, de a fentiek tekintetében már kezdek hinni benne. 

Elgondolkodtam a barátságokon, a kapcsolódások dinamikáján a minap. Nagyon sok pszichológiai könyvön, videón, Instagram/Facebook videón és reels-en átrágva magamat, elég sok felismerésre jutottam. 

Mondják, hogy ez az év durván ráébreszt minket sok mindenre, leépülhetnek korábbi kapcsolatok, elengedhetünk sok, minket nem szolgáló dolgot és rengeteg újat, inspirálót fogadhatunk be. 

Az inspirációnál maradva - Tudod milyen inspiráló nekem mások sikere? Vagy a közeli ismerősöké, barátoké? Nem irigységet érzek, hanem azon töprengek, hogy én mit tudok magammal vinni belőle? Valahol lehet, hogy az irigység is megfordul bennem, vagy nem tudom, hogy ezt miként nevezik, de olyan gondolati szintig megyek csak el, hogy "jaj de jó neki, hogy ezt elérte és sikerült, milyen bátor." És arra vagyok "irigy", hogy ő milyen ügyes ebben. Hogy ő elérte vagy meg merte lépni, amit én nem, és azon töprengek, én hogyan tudnék egy ön-azonos úton elindulni, és meglátni azt, hogy mi az, ami engem szolgál. Szerintem az, hogy inspiráljuk egymást, a legcsodálatosabb dolog a világon. Egy fájdalom engem sosem motivál, sosem veszek elégtételt mások szenvedéséből. Sokkal inkább az az út motivál, ahogy valaki az adott fájdalmon átlép és eléri azt az örömet, megnyugvást, gyógyulást, könnyebbséget, vagy bármit, amire épp az adott helyzetben szüksége van. 

Szeretnék minél több emberhez kapcsolódni, aki ugyanazt tudja adni nekem, amit én nap, mint nap szoktam az arra érdemeseknek. Szeretném azt a sok jóságot, szeretetet, kedvességet és segítséget visszakapni. Hiszem, hogy az új környezet, programok, lehetőségek megadják ezt számomra. S tudod, hogy ki a legnagyobb visszajelzésem ebben? A saját kisfiam. Ő képezi le mindazt, amit tőlünk vagy a világból megtapasztal, és annyi, de annyi szeretetet ad, hogy el sem lehet bírnia a szívnek. 

Bízom abban, hogy amíg csak él, ezt a szeretet-hullámot viszi tovább, hogy megmarad benne ez a gyermeki őszinteség, önfeledtség, szeretet, játékosság. Szeretném hinni, hogy jó irányba fogja elvinni az élet és olyan emberekkel fogja tudni körülvenni magát, akik megérdemlik ezt a sok jót és megbecsülik őt. Lehet, hogy a szüleinek ez nem mindig sikerült, de mindig felálltak és mentek tovább. Neki sem fog 100%-osan sikerülni mindig. Őt is fogják érni csalódások, ebben biztos lehetek, de ezeket meg kell tanulni, hogy az életben képes legyen megküzdeni hasonló nehézségekkel. Elvégre miért várnám el, hogy tökéletes legyen minden. Ha ELÉG jó, nekem az is megfelel.