Hála
A nem olyan régen hátunk mögött tudható Föld napja alkalmából elgondolkodtam kicsit. Az előző mondatban használt, talán kissé flegma jelző, nem véletlen. Nem tudhatom biztosan, csak sejtésem van arról, hogy az emberiség nagy részének ez a nap semmivel sem jelent többet vagy mást, mint egy másik.
Pedig érdemes lenne elgondolkodni, hogy a bolygó, melyen élünk, ami tulajdonképpen minket "szolgál", valóban életünk végéig úgy fogja ellátni "feladatát", ahogy az várható lenne, ahogy az a megszokott? Pont mi emberek sodorjuk veszélybe azt.
Nem, abszolút nem vagyok klímaharcos, sem természetvédelmi aktivista, csupán arra gondoltam, hogy a jelen helyzet, amiben arra kérnek minket, hogy otthon üljünk, valahol nem a Föld segélykiáltása? Fellázadt és azt mondta, kész, vége, most már álljunk le egy kicsikét. Csökkentsük a szemetet, az autóink lerakásával a káros anyag kibocsátást. Rendezkedjünk be egy tudatosabb, környezetkímélőbb életmódra, ahol mi magunk főzünk, nem rendelünk annyiszor kész ételt, csak a legszükségesebb élelmiszereket vesszük, átgondoltabban cselekszünk minden tekintetben.
Tulajdonképpen hálásnak kellene lennünk ezért a helyzetért, már csak a fent említettek miatt is. Nekem ugyanakkor nyugodtabb pillanatokat, egy kis lecsendesülést is nyújtott, mely által sokkal jobban értékelem az apró pillanatokat. Heti egyszer kell bejárnom a munkahelyemre a home office mellett, de azt az autóval megtett 15-20 perces utat is élményként élem meg. Minden apró történésre jobban figyelek, olyan részleteket látok meg az épületeken, amiket eddig nem vettem észre, vagy akár az emberek viselkedését, hozzáállását vizsgálom, amennyire a körülmények engedik.
Be kell valljam, hogy elszöktünk kicsit. Már nem is számolom, hogy hány napja vagyunk a budapesti lakásba "bezárva", ahol csak az erkély vagy egy-egy egészségügyi séta nyújt lehetőséget a természet befogadására. Gondoltunk egy merészet és csütörtökön kocsiba szálltunk, hogy a Balatonon, kerttel rendelkező nyaralóhoz utazzunk.
Semmihez sem fogható nyugalom és csend fogadott. Fentről, a domb tetejéről, az erdő megnyugtató ölelésében figyelhetem a kicsi község mindennapjait, az egy-két dolgozó embert a kertekben, a néha-néha felbukkanó dagadó vitorlák játékát a Balaton vizén, a víz óráról-órára változó színkavalkádját, miközben arcomat simogatják a finom, meleg, tavaszi napsugarak, orromat pedig megcsiklandozza a már elnyílni készülő orgonavirágok édeskés illata.
Becsukom a szemem és elveszem a pillanatban..
Hálás vagyok, hogy itt lehetek és megadatik ez a csoda nekem!
Pedig érdemes lenne elgondolkodni, hogy a bolygó, melyen élünk, ami tulajdonképpen minket "szolgál", valóban életünk végéig úgy fogja ellátni "feladatát", ahogy az várható lenne, ahogy az a megszokott? Pont mi emberek sodorjuk veszélybe azt.
Nem, abszolút nem vagyok klímaharcos, sem természetvédelmi aktivista, csupán arra gondoltam, hogy a jelen helyzet, amiben arra kérnek minket, hogy otthon üljünk, valahol nem a Föld segélykiáltása? Fellázadt és azt mondta, kész, vége, most már álljunk le egy kicsikét. Csökkentsük a szemetet, az autóink lerakásával a káros anyag kibocsátást. Rendezkedjünk be egy tudatosabb, környezetkímélőbb életmódra, ahol mi magunk főzünk, nem rendelünk annyiszor kész ételt, csak a legszükségesebb élelmiszereket vesszük, átgondoltabban cselekszünk minden tekintetben.
Tulajdonképpen hálásnak kellene lennünk ezért a helyzetért, már csak a fent említettek miatt is. Nekem ugyanakkor nyugodtabb pillanatokat, egy kis lecsendesülést is nyújtott, mely által sokkal jobban értékelem az apró pillanatokat. Heti egyszer kell bejárnom a munkahelyemre a home office mellett, de azt az autóval megtett 15-20 perces utat is élményként élem meg. Minden apró történésre jobban figyelek, olyan részleteket látok meg az épületeken, amiket eddig nem vettem észre, vagy akár az emberek viselkedését, hozzáállását vizsgálom, amennyire a körülmények engedik.
Be kell valljam, hogy elszöktünk kicsit. Már nem is számolom, hogy hány napja vagyunk a budapesti lakásba "bezárva", ahol csak az erkély vagy egy-egy egészségügyi séta nyújt lehetőséget a természet befogadására. Gondoltunk egy merészet és csütörtökön kocsiba szálltunk, hogy a Balatonon, kerttel rendelkező nyaralóhoz utazzunk.
Semmihez sem fogható nyugalom és csend fogadott. Fentről, a domb tetejéről, az erdő megnyugtató ölelésében figyelhetem a kicsi község mindennapjait, az egy-két dolgozó embert a kertekben, a néha-néha felbukkanó dagadó vitorlák játékát a Balaton vizén, a víz óráról-órára változó színkavalkádját, miközben arcomat simogatják a finom, meleg, tavaszi napsugarak, orromat pedig megcsiklandozza a már elnyílni készülő orgonavirágok édeskés illata.
Becsukom a szemem és elveszem a pillanatban..
Hálás vagyok, hogy itt lehetek és megadatik ez a csoda nekem!
 |
| Séta közben, Paloznakon és Lovason |
Megjegyzések