Kesze-kusza gondolatok

Egy éve írtam utoljára. 

Közel sem emlékszem minden apró részletre, ami ebben az egy évben történt. Talán előveszem a mobilomat és végigpörgetem a képeim, az emlékek felidézése végett. 

 Tavaly ilyenkor még talán sokkal jobban tombolt a koronavírus, Dani születésnapját így csak online tudtuk megülni, de kellemesen, jó hangulatban történt. A közelgő Húsvét okán felidéztem a tavalyi emlékeket, látom a sok finomságról készült képeket, és megint csak arra a megállapításra jutottam, hogy idén sem lesz kevesebb finomság és ugyanúgy lakomát fogunk csapni 2 személyre, ahogy eddig is megszokott volt. Mert ami a családból fakad, az kitörölhetetlen. Édesanyám mindig egy hadseregre főz, legyen szó egy hétköznapi ebédről vagy egy születésnapról, vendégségről, és úgy gondolom, hogy az ember azt „másolja”, amit otthon lát. Képtelen vagyok keveset főzni. Mondtam is Daninak, ha maradék lesz, azt majd felajánljuk a jobbnál-jobb erre szakosodó csoportokban, ahol akár Zuglóban is felajánlhatod a megmaradt ételeid, és az biztos, hogy a legjobb helyre kerül. 

 Ha a múltbéli események sorában továbbhaladunk, elérkezünk a nyárhoz, ami meleg volt, eseménydús és hamar eltelt. Volt sok Balatonozás, barátokkal időtöltés, közös nyaralás. Ez utóbbi azt hiszem idén nem fog megvalósulni, de az okokra majd később szeretnék kitérni – mindent a maga idejében.

 

Eltelt az ősz, itt van velünk a tél, hiszen hiába március közepét mutatja a naptár, csak nem akaródzik kitavaszodnia. 

Még tavaly október-november tájékán arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már közel 2 éve megtettem az eddigi legnagyobb lépésemet az egészségem érdekében egy műtét segítségével, akkor most újból időt és pénzt nem sajnálva rá – a jó cél érdekében – ismételten teszem magamért, magunkért. A többes szám itt azért is indokolt, mert Danival közös kivizsgáláson vettünk részt, annak érdekében, hogy tudatosan, felelősségteljesen készülhessünk fel életünk egyik nagy feladatára – a gyermekvállalásra. Nem szerettük volna, hogy ha a folyamat kellős közepén derült volna ki valamilyen probléma, amit akkor esetlegesen már nehezebb vagy időigényesebb kezelésbe venni. Úgy voltunk vele, hogy inkább tudjuk meg azelőtt, mielőtt belevágnánk és idejében szüntessük meg az esetleges akadályokat. Még így is idegtépő volt az eredményekre várni, amik egyébként nagyon hamar megjöttek, így inkább csak türelmetlenül vártuk a végső, kiértékelő konzultáció időpontját. 

Emlékszem, hogy ez egy december elejei, pénteki napra esett, délelőtt, munka előtt feszülten várakoztunk a rendelő folyosóján. Kicsi csúszás is volt, így valamivel később is kerültünk sorra, persze ez a valóságban 5 perc eltérés volt, de nekem egy örökkévalóság. A doktor úr megnézte a leleteinket, nagyon elégedett volt velük, Danit külön megdicsérte, lévén ilyen eredményekkel nagyon gyorsan sikeres lehet a fogantatás, „a rakétákat lehet izzítani.” Bár ez a megjegyzés én úgy gondolom kicsit perverz és szexista, de abban az adott pillanatban ezt nem is fogtam fel, madarat lehetett volna fogatni velünk. Persze ilyenkor már azonnal beindul a természetes reakció, hogy jesszusom, tényleg neki lehet vágni? Tényleg szeretnénk? Mekkora felelősség lesz ez, egy új pici életet nevelgetni, terelgetni. 

Azon a hétvégén pont Sopronba utaztunk egy kis karácsonyi hangolódásra, adventi vásározásra, és már ott, akkor figyeltem arra, hogy ne fogyasszak semmi olyan élelmiszert, italt, ami kismamáknak nem ajánlott. Egy-egy forralt bor még lecsúszott, hisz sosem lehet tudni, hogy most éppen mi történik a testünkben. Szóval, ott és akkor elkezdtünk próbálkozni és most bármilyen furcsán is hangzik, nekem már rögtön utána furcsa megérzéseim, tüneteim, szurkáló érzéseim voltak a hasamban, de lehet, hogy csak beképzeltem és csak pszichés alapú volt. 

Csodás hétvégét töltöttünk együtt, a reménnyel a szívünkben, hogy ez most akár sikeres is lehet. Természetesen igen nehéz volt kivárni a következő menzesz esedékes időpontját, amikor már lehetőség volt teszt elvégzésére. Csináltam egy korai tesztet is, ami már a várható menzesz előtt pár nappal is kimutathatja, de elég halovány volt. A rendes teszt a várható menstruációm napján készült, december 27-én, és egyértelműen pozitív volt az eredmény. 

A családnak természetesen rögtön elmondtuk, nagyon boldogak voltak, egy igazán szuper és örömteli ünnepet töltöttünk el együtt a lehetséges jó hír és később pedig a beteljesült vágy tudatával. Az orvosomat a karácsonyi időszak miatt csak az újévben tudtam felhívni, aki viszonylag későre, január végére tudott időpontot adni. Alig vártam már, hogy láthassam az ultrahangfelvételen. Meghatódva néztük az apukájával, hogy a csepp kisbabánk keze-lába meg sem áll, szóval már akkor is őrá hasonlított. 

Február végén volt a nagy, genetikai ultrahang, amire anyukám kísért el, mert Daninak orrpolip műtétje volt aznap. Kérte, hogy ha esetlegesen megtudjuk a baba nemét, akkor másnap, amikor hazajön, játékos módon közöljem majd vele. Így egyes-egyedül csak a nővérem, anyukám és apukám tudta a nemét. Szerencsére mindent rendben találtak, semmi rendkívüli nem volt kimutatható. Engedelmeskedő volt, arra fordult, amerre a szonográfus hölgy szerette volna és kérte, és a kis lábát is kitárta, így megmutatta magát, hogy ő bizony egy kisfiú. 

Nagyon-nagyon meglepődtem, mert sokáig kislányt vártam, de így utólag belegondolva, mindig is úgy szerettem volna, hogy egy kisfiú is legyen, aki lehetőleg tud majd vigyázni a kishúgára. Ez a vágyam valószínű onnan fakadhat, hogy mindig is szerettem volna egy bátyot, aki védelmez engem. Nővért kaptam helyette, de nem bánom. Ha a sors is úgy akarja, akkor lesz egy kislányom is, így teljesülhet a vágyam. Ha nem, az sem baj, a lényeg az egészsége. 

Sokat agyaltam, hogy miképp lephetném meg Danit, hogy adhatnám tudtára a hírt, végül kitaláltam, hogy macaront veszek neki, ami egy kék szalaggal átkötött dobozban sorakozott. Rögtön tudta, nagyon-nagyon örült neki, de mindvégig azt érezte ő is és a szüleink is, hogy kisfiú lesz.

 

Hatalmas boldogság és meghatottság jár át minden egyes nap, hogy a kisfiunkat várjuk, egy elképzelhetetlen csoda, hogy ez megtörtént, az pedig különösen, hogy ennyire hamar és azonnal! Alig várjuk, hogy újra láthassuk áprilisban az ultrahangon, de még jobban azt, hogy a kezünkben tarthassuk! 

_____

Újra márciust írunk, csak úgy, mint amikor a legutóbbi bejegyzésemet írtam. Dani születésnapját idén is méltóképpen megünnepeltük, sőt! Azt találtam ki, hogy mivel az egyik születésnapomon ő is egy olyan várost választott ki utazásunk helyszínéül, ahol még nem jártam, így én is meglepem őt egy hasonló úttal. 

Ő Rómát, én pedig Párizst választottam. Habár Rómában annak előtte is "jártam", csak egy szerencsétlen baleset keresztülhúzta a számításaimat, és a sebfertőzés elkerülése végett a városba nem mehettem sajnos. 

Rómában jártunkkor is kissé "megjártam", mert nagyon beteg voltam, csak akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi a gond. Mindenesetre tisztességesen végignéztem mindent, amit 2 nap megengedhetett. 

Párizs is majdnem meghiúsult, több okból is. Egyrészt a COVID korlátozások miatt a beutazással kapcsolatosan volt egy kis bonyodalom, de végül Danit beengedték és sehol sem kukacoskodtak vele az oltási érvényesség lejárta miatt, mivel utazásunk közepette hoztak új, enyhítőbb szabályokat, vélhetően már nem foglalkoztak e csekélységgel. 

Az utazás előtt 1,5 héttel nekem kiment a bokám, így majdnem az lett a vége, hogy nem fogok tudni sétálni, várost nézni, de kitartó pihenéssel és otthoni 1 hetes tartózkodással sikerült meggyógyulnia és tisztességesen végignyomtam a városnéző napokat. 

A március 15-ei hosszú hétvége remek 4 napot adott a kezünkbe, számos lehetőséggel arra, hogy kiélvezzük Párizs szépségeit és látnivalóit. Habár korábban én rövid időre jártam a városban, sok mindenre nem emlékeztem. Életem egyik legnagyobb vágya teljesült azzal, ugyanis kicsiként arról álmodoztam, hogy egyszer majd, legyőzve a tériszonyomat életem nagy szerelmével, leendő férjemmel felmegyünk az Eiffel-torony tetejére. S most ezt megvalósítottam. Ott álltunk, szememben könnyekkel, lábamban remegéssel, de őrült nagy boldogsággal a szívemben, hogy sikerült. Legyőztem, felmentem, megcsináltam! Fantasztikus, lenyűgöző élmény volt, örökké emlékezni fogok rá! 

Közben a nemzeti ünnepünk is eltelt, amivel kapcsolatban évek óta vegyes érzéseim, gondolataim vannak. Általános iskolás koromban mindig nagyon vártam, hogy az osztályommal együtt készüljünk erre a jeles alkalomra, verset tanuljunk, szerepeljünk az iskolai ünnepségen, zászlót készítsünk, amit hurkapálcára rögzítünk, majd büszkén, kokárdát viselve a kabátunkon elgyalogoljunk a legközelebbi forradalmi emlékműhöz vagy Petőfi-szoborhoz és elhelyezzük körülötte a festett, kézzel készített lobogókat. Emlékszem arra a cseppnyi aggodalomra és az esetleges figyelmeztető, de kedves felszólításra, ha véletlenségből fordítva, rossz irányba helyeztük fel az elkészült zászlóinkat a hurkapálcára, nehogy véletlenül olasz zászlónak tűnjenek. Hát valószínű már sosem fogom megtudni, hogy ez utóbbival jobban jártam volna-e. Vajon jobb-e ma olasznak, mint magyarnak lenni? Sehol sincs kolbászból a kerítés, mindenütt akadhatnak problémák, hétköznapi gondok, csak más a környezet és ezek elől sehova sem lehet menekülni, mindenütt utol tudnak érni. Csak az említett témában, az ünneppel kapcsolatosan az a legnagyobb és legfontosabb kérdés, hogy a korábbi gyermeki büszkeségünket, önfeledtségünket, örömünket a politika mennyire veszi el? Mert tőlem teljesen. Már nem viselném büszkén a kokárdát, már nem töltene el izgalommal a készülődés, sőt már nem is készülök rá. Mert a kokárda mára teljesen más értelmet nyert. Egy politikai mozgalom, egy párt jelképévé vált, és ahogy egy cikk is írta, már az a lényeg, hogy ezzel megmutassuk ki a nagyobb magyar?! Elképesztő és borzalmas. Holott én szeretem az országot, a maga megismételhetetlen és lemásolhatatlan kulturális és természeti csodáival, szépségeivel, de mégis azt érzem, hogy nem lehetek annyira büszke a származásomra, nem hordhatom ezt a jelképet úgy, ahogy én szeretném. Hogy ne azt gondolják, hogy én hova tartozom politikailag. Őszintén bízom benne, hogy ez idővel változhat, hogy a gyermekem egy jobb és támogatóbb politikai környezetben nőhet fel. Tisztességes oktatásban részesülhet és erősen remélem, hogy tiszta szívű, empatikus, elfogadó ember válik majd belőle, jó és hasonló látásmóddal rendelkező emberekkel lesz majd körülvéve. Nem egyszerű, de remélem helyes útra fog terelődni. Én ezen leszek! 💓