Vihar után napsütés

Tegnap, miután leróttam tiszteletemet a munkahelyemen, azaz teljesítettem a home office feltételeit, miszerint heti egy alkalommal személyesen is be kell fáradni az irodába, hulla fáradtan és szorongva értem haza. Erre rátett még egy lapáttal az a rengeteg hír, kép, információ ami a médiából és a közösségi oldalakról zúdul ránk. Nyomasztott a munka, hogy megoldatlannak látom azt a problémát, hogy ha a most elkezdett feladatainkat elvégezzük, akkor mi lesz a következő, mit tudunk csinálni?
Szembe jött még este velem a fenti kép és próbáltam pozitívan látni a dolgokat. Elvégre hála az égnek van munkám, a többi pedig majd alakul, csak türelmesnek kell lenni.
Viszonylag hamar elmentem lefeküdni, korán keltem fel tornázni és máris más szemmel tekintek a jelenlegi helyzetemre. Reggel hallottam a híradóban, hogy sokan elvesztették a munkájukat, a biztos kereseti lehetőségüket és az albérletükből az utcára vagy hajléktalanszállókra kerültek. Azt hiszem, hogy összetehetem a két kezemet és tényleg hálát adhatok az égieknek, hogy szerencsés helyzetben vagyok.

Egy csoportban egy lány bemásolt egy elég hosszú szöveget, miszerint a vírusnak nem csak negatív, de rengeteg pozitív hatása is van. Bár a lány ezt totális hülyeségnek gondolta. Hivatkozott a gazdaság bedőlésére, a rengeteg anyagi kárra, az emberek életének, megélhetésének kiláthatatlanságára. Megértem ezt is.
A barátnőmmel beszéltük, hogy a koronavírus nem válogat. Ugyanúgy támadhat szegényt és gazdagot is. Mind egészségileg, mind pedig bármilyen más, egyéb módon. Talán a gazdag, öntelt, beképzelt egyének is leülnek a fenekükre és elgondolkodnak azon, hogy nem csak abból áll az élet, hogy mutogassuk, hogy milyen autónk, táskánk, luxuscikkünk van és hova repkedünk a felpumpált melleinkkel. Talán ez lehet egy pozitívum. Ezek mellett elképzelhető, hogy az embereknek több idejük jut a szeretteikkel egymásra, akik korábban keveset beszélgettek egy háztartáson belül, azok jobban egymásra találhatnak, most a gyerekkel is sokkal többet kell foglalkozni, főzni, mosni, takarítani. Írja a szöveg a kenyérillatú lakást, a békességet. Igen, most mindenki vágyat érzett olyan tevékenységekre, amikre korábban nem volt ideje vagy lehetősége. Legyen az akár a kenyérsütés. Na és? Tegye meg, szíve joga!
Ne vádoljunk olyanokat, akik valószínű eddig nem emeltek meg egy fakanalat sem és a rántottán kívül nem tettek semmit a családtagjaik elé. Ne ítéljük el azokat, akik most büszkén mutogatják alkotásaikat az Instagramon vagy a Facebookon. Miért tesszük ezt? Miért ítélkezünk? Nézzünk már magunkba egy kicsikét! Mi bánt minket, miért leszünk feszültek attól, ha más egy kis időre fogja magát és teszem azt beáll a konyhába?  Azt gondolom, ha valakit ez zavar, akkor el kellene gondolkodnia, hogy önmagával esetleg ki van-e békülve. Mindig azok írják a bántó kommenteket vagy tesznek megjegyzéseket, akiknek a saját életükben valami galiba van.

Ők, akik most egy egészen új tevékenységbe kezdtek, amit mi korábban nem láttunk tőlük, szerintem titkon büszkék magukra. Lehet, ha vége az egésznek, akkor ugyanúgy visszaállnak arra, hogy továbbra sem főznek, hanem rendelik az ételeket. Lehet, hogy csak egy múló szeszély az életükben, de bízom benne, hogy átértékelik az eddigi gondolkodásukat és rájönnek ennek a pozitívumaira. Ha meg csak erre az időszakra tartott? Hát, legalább próbálkozott és az is becsülendő. Legyünk már egy kicsit elfogadóbbak, kérem szépen! Mindenki próbál így vagy úgy beletörődni ebbe a helyzetbe, értelmesen és tartalmasan eltölteni az idejét, hogy ne csak a falat bámulja otthon.
Inkább fogjunk össze és támogassuk egymást, ezzel nem csak másokon, de legesleginkább magunkon segítünk, én úgy gondolom.

Egyszer ez is véget ér, ahogyan minden más. De addig is, csak pozitívan.